A legtöbb lakásban van tükör, akár több helyen is. Lehet, hogy naponta párszor elmegyünk a tükör előtt és néha belepillantunk, vajon rendben van-e a hajunk, jól gomboltuk-e be az inget? E közben valószínűleg ritkán jut eszünkbe az, hogy amit a tükörben látunk az más, mint ahogyan a mellettünk élők látnak minket. A környezetünk görbe tükröt tart számunkra. A legtöbb lakásban van tükör, akár több helyen is.
A legtöbb lakásban van tükör, akár több helyen is. Lehet, hogy naponta párszor elmegyünk a tükör előtt és néha belepillantunk, vajon rendben van-e a hajunk, jól gomboltuk-e be az inget? E közben valószínűleg ritkán jut eszünkbe az, hogy amit a tükörben látunk az más, mint ahogyan a mellettünk élők látnak minket. A környezetünk görbe tükröt tart számunkra. Más és más visszajelzéseket kapunk szüleinktől, távoli ismerősöktől, barátoktól, munkahelyi kollégáktól, tanulótársaktól.
De nem vagyunk könnyebb helyzetben akkor sem, ha mi magunk nézünk tükörbe, hiszen igazi valónkat akkor sem láthatjuk, csak annak tükörképét. A fejtartástól, a szemöldök ívén át minden fordított vetületben látható számunkra. Egy hétköznapi tükörbe azért nézünk, hogy visszaigazolást kapjunk a kinézetünk kapcsán, vajon szépnek, rendezettnek látjuk-e magunkat? Kérdés, hogyha belepillantunk ezekbe a tükrökbe, vajon kit látunk? Mit gondolunk arról a valakiről, akinek a képét látjuk és hogyan viszonyulunk hozzá?
A testünk üzen belső világunknak és külső világnak egyaránt. A látott világ is hordoz rejtélyeket, ahogy Oscar Wide írja: „a világ igazi misztériuma nem a láthatatlan, hanem a látható.” Mégha talán túlzó is ez a megállapítás, de sokszor a látható világ értelmezése nem olyan egyértelemű, mint azt általában gondoljuk, hiszen egy-egy látott dolog vagy esemény is sokféle értelmezéssel társulhat. Például ugyanaz az ember más és más benyomást kelthet attól függően, hogy milyen környezetben, öltözetben és státusz szimbólumokat viselve látjuk, vagy milyen előzetes elvárásaink vannak vele kapcsolatban. A külső világot hajlamosak vagyunk tényként kezelni, mert kézzelfogható – („hiszem, mert látom”), pedig a látvány az értelmezéssel együtt kerül a helyére bennünk. A testfelépítésünk vagy a ruhánk üzeneteket közvetít a külvilág felé, de saját magunk számára is, így az önképünk is a tények és interpretációink alakulása szerint változik. A sokféle üzenet közül hatnak ránk a kultúránk testünkkel kapcsolatos üzenetei is. A testkép az önbecsülés egyik meghatározó elemévé lépett elő korunkban, ami „vászonként” belső tulajdonságok kivetítésére szolgál. Környezetünk akkor is hat ránk, ha azt nem akarjuk, legfeljebb a hatás mértékét csökkenthetjük tudatos módon. De nem a külsőnk önmagában, hanem az életünk lehet az üzenet. Ugyanis öregen, betegen, vagy bénán is lehetünk szépek, mert „nem pusztul el az a szépség, amit a lélek ragyogása jelent.”
Az identitás ugyanis soha nem lesz kerek egész, mindig is feszültségekkel lesz terhes. Mert bár magunk meséljük életünk történetét és szeretnénk magunkat és másokat is meggyőzni cselekvéseink helyes voltáról, sokszor önmagunk tetszését sem sikerül elnyernünk, hiszen az önmagunkról kialakítani kívánt kép (arculat) és a valóság nem mindig kongruens. A bűn és bűntudat, a szégyen és szorongás mindig része marad a saját történetünknek. Az élet sohasem lehet hiba és törés nélküli, így az én-alkotás folyamata nem feltétlenül „sikertörténet”, hanem a széttöredezettség elfogadásának is a története. Együtt kell élnünk a végességünk tudatával, lehetőségeink korlátaival, és célunk így nem a tökéletesség, hanem csak az énünk részei közti egyensúlytalálás lehet.