Talán mindannyian hallottunk már vissza olyasmit saját magunkról, ami meg sem történt. Egy állítás, egy félmondat, amit valaki „úgy hallotta”, „úgy mesélték” – és mire észbe kapunk, már egy teljesen másik énünk él valaki más fejében. Ahogy Jeff Bezos megállapítja: „Az énmárka nem más, mint amit mások mondanak rólunk, amikor kilépünk a szobából.” Így jönnek létre a kapcsolati avatarok, azok a mentális képek, amelyek mások fejében rólunk élnek. Nemcsak mi alkotjuk meg a rólunk szóló történeteket, hanem azok megszülethetnek mások gondolataiban, és akár önálló életre kelhetnek.
„Az énmárka nem más, mint amit mások mondanak rólunk, amikor kilépünk a szobából.” Így jönnek létre a kapcsolati avatarok, azok a mentális képek, amelyek mások fejében rólunk élnek. Nemcsak mi alkotjuk meg a rólunk szóló történeteket, hanem azok megszülethetnek mások gondolataiban, és akár önálló életre kelhetnek. A rólunk kialakított, vagy ránk vetített kép néha hangosabbá válik annál, amit valóban mi mondunk vagy teszünk.
Nagyon sajátos jelenség az, amikor a különböző avatarok összeütközésbe kerülnek. A mentális bokszring egyik sarkában az, amit a másik gondol rólunk, a másikban az, amit mi képzelünk róla. Néha már elég is ahhoz, hogy legyen kire haragudni – vagy legalábbis táplálni magunkban az ellenséges érzéseket. Miközben a másikról alkotott mentális képeink egymásnak feszülnek, valójában mi magunk vagyunk azok, akik nem találunk utat a másikhoz.
A mai világ gyors és zajos. Sablonokban gondolkodunk, leegyszerűsítünk, mert túl sok az inger és túl kevés az idő. Nem veszem a fáradságot, hogy felvegyem a másikkal a kapcsolatot, hanem a róla kialakult képpel vívom meg a magam belső küzdelmét. A másikat könnyebb kategóriába tenni, mint megérteni és párbeszédre hívni: „ezek nem értik a lényeget, azok rosszindulatúak, amazok nem elég bátrak, stb.” Így lesz a sztereotípiából identitás, a sérelemből fal, a félreértésből háború.
Mi lenne, ha a vitát nem az avatarjaink vívnák meg, hanem mi magunk ülnénk le egymással beszélgetni? Lehetséges, hogy amit mondani akarunk, valójában ugyanaz – csak másként értett szavaink vannak rá. Sokszor az ismeretlen másik helyett harcolunk az ismerőssé tett torzképpel. Így válnak az avatarok a kapcsolataink helyettesítőivé.
Mi lenne, ha megállnánk a címkézéssel és inkább kérdeznénk? Néha talán elég lenne egy kérdés, valódi érdeklődés, hogy ez másképp legyen.
Merünk-e nemcsak gondolatink belső mozijában, hanem valóban jelen lenni egymás életében?