Egy játékban az volt a feladatom, hogy egy másik ember árnyéka legyek. Egy percig követnem kellett őt: lépésről lépésre, testtartásban, mozdulatban, légzésben. Az volt a cél, hogy teljes figyelemmel lekövessem őt, mintha egy igazi árnyék lennék.

Az illető teljesen más ritmusban mozgott, mint én. Laza, könnyed járása volt, mintha nem sietne sehová. Nem kapkodott, nem feszített, csak ment – szabadon. És miközben figyeltem rá, azon kaptam magam: mi lenne, ha én is más ritmusban élnék? Mi lenne, ha nem csak gyorsabban, hanem tudatosabban, jelenléttel haladnék?

Néha egy másik ember mozdulata tanít meg minket lassítani. Arra, hogy lehet élni úgy is, hogy nem hajszoljuk magunkat. Hogy nem kell mindig a következő teendőhöz igazítani a lépteinket. Hogy a test ritmusa lehet egy belső egyensúly visszhangja is.

A címben idézett refrén – „a nézését meg a járását” – egy ismert cigány dalból való, de itt most többről van szó, mint egy popkulturális utalásról. A nézés és a járás – az ember figyelme és ritmusa – néha többet elárul, mint a szavai.

Ahogy Pál apostol írja: „Legyetek a követőim, mint ahogy én is Krisztus követője vagyok.” (1Kor 11,1) Néha engednünk kell, hogy mások mozdulatai tükröt tartsanak nekünk. Hogy emlékeztessenek: lehet másként is. Néha lassabban. Néha gyorsabban. Lehet szabadabban.

Mindannyian vágyunk a rendre. De nem ugyanarra. Van, akit a szabályosság megnyugtat, mást inkább feszélyez. Valaki csak akkor érzi jól magát, ha minden pontosan a helyén van, más akkor lélegzik fel igazán, ha van mozgástér, rugalmasság, sőt: egy kis rendezetlenség is. A belső világunk – és az, amit rendnek nevezünk – legalább annyiféle, mint a kertstílusok a világban.

A francia kert például a rend mintapéldája. Geometrikus, szimmetrikus, minden sarka kiszámított. Aki ebben a világban érzi otthon magát, annak biztonságot ad, ha előre látja, mi történik. Ha világosak a szabályok, ha minden eleme az életének a helyén van. Ez a kontrollban talált nyugalom.Az angol tájkertek ezzel szemben látszólag szabálytalanok. Kanyargó ösvényeik, természetesnek tűnő növényeik mögött azonban ott a tudatos rendezettség: csak más logika szerint. Aki ezt a stílust érzi magához közel, annak nem baj, ha az élet nem teljesen kiszámítható – sőt, szüksége van a spontaneitásra. A rend itt nem a szabályokban, hanem az otthonos játékosságban születik meg.A japán kert egy harmadik lehetőség: kevés elemből építkezik, de azoknak súlyuk van. A csend, az arány, a tér, a jelenlét – ez a belső rend formája. Aki ide tartozik, annak talán nem a külső rendszer adja a megnyugvást, hanem a belső figyelem, az egyszerűség, az elmélyülés.És persze nemcsak háromféle rend van. Lehet, hogy életed egy szakaszában Versailles-ra vágysz, aztán egyszer csak jól esik egy angol vidéki kertbe tévedni, vagy egy japán kőlépcsőn megpihenni. A rendérzékünk változik – ahogyan mi magunk is.Ezért érdemes időnként megállni, és megkérdezni magunktól: mi az, ami most nyugalmat ad? Milyen legyen a világ körülöttem – és bennem? Szigorúan szerkesztett vagy játékosan rendezett? Egyszerű és letisztult, vagy színes és élénk?A válasz nem univerzális. De fontos. Mert ha felismerem, hogy milyen rend ad számomra belső egyensúlyt, akkor könnyebb lesz eligazodni – nemcsak a kertben, hanem az életben is.

 

Az ember útja nem magányos ösvény – ha jól figyelsz, mindig lesz kivel megosztani az utadat.

Az élet néha sivatag: poros, kimerítő, bizonytalan. Vannak napok, amikor az irány se világos, és a cél is elhomályosul. De aztán egyszer csak feltűnik valaki. Egy ember. Egy szó. Egy tekintet. Valaki, aki nem viszi helyetted a terhed, de odalép melléd. És attól kezdve már nem egyedül haladsz.

Így születnek a barátságkaravánok. Lassan, sokszor észrevétlenül. Nem grandiózus elhatározásokból, hanem apró egymásra figyelésekből. A „veled vagyok” csendes gesztusából.

A karaván nem sietség – hanem hűség

A világ sokszor azt sulykolja, hogy a gyors kapcsolatok, a rövid válaszok, az instant közösségek visznek előre. De a valódi barátság nem gyorsulási verseny. Aki már járt sivatagban, tudja: a karaván lassan halad, de messzire jut.

Barátságaink is ilyenek: olykor megállunk, olykor elmaradunk egymástól, de van egy ritmus, amihez újra és újra visszatalálunk. És ez a ritmus nem a sietségé – hanem az egymásra hangoltságé.

Mi történik útközben?

A karavánban nem csak haladunk – formálódunk is. Lassú beszélgetésekben, közös csöndekben, megosztott fájdalmakban. Egy barát néha tükröt tart, néha csak kísér. Jelen van.

Nem véletlen, hogy a régi zarándoklatokon a társak is fontosak voltak, nemcsak a cél. Ahogy Ralph Waldo Emerson írja:

„Igaz barát az, aki előtt hangosan gondolkodhatom.”

Kincs, ha vannak ilyen emberek az életünkben.

Miért karaván és miért nem konvoj?

A konvoj szervezett, gyors és hatékony. A karaván viszont a barátság időtlenségét megélő közösség. Nem parancsra indulnak, hanem szív szerint. És bár lehet, hogy nem vagyunk egyformák – az irány, a remény, a bizalom közös. Egymás felé fordulunk.

A barátság nem attól erős, hogy mindig mindenben egyetértünk – hanem attól, hogy nem hagyjuk el egymást akkor sem, ha eltérőek az állomásaink. Mert a mélyben tudjuk: egyszer valamikor összekapcsolódtunk és barátságot kötöttünk.

Néha csak ennyit kérdez egy hang: „Veled mehetek?” És ha a válasz igen – megszületik valami, ami tovább tarthat egy útnál. Egy történet. Egy karaván. Egy lelki közösség.

Ma kire tudnál így ráhangolódni?

Ken Francis amerikai családterapeuta találó kifejezése szerint az élet tele van „csirkefalatkákkal” – olyan apró, mégis különleges eseményekkel, amelyek nem a mindennapi táplálékot jelentik, de bearanyozzák azt. Nem a „nagy vacsorák” ezek, hanem kis falatkák: előétel az örömhöz. Vagy épp a desszertje a hétköznapnak. hétköznapnak.Néha előre örülünk nekik – például egy várva várt nyaralásnak, egy közös családi ebédnek, egy koncertnek vagy egy találkozásnak. Máskor visszafelé adják meg a nap fényét – mert jó visszagondolni rájuk. Mert emlékeztetnek arra, hogy voltak (és lesznek!) aranyidők.

A reményízű várakozás is ajándék
Mostanában azon kaptam magam, hogy egyre gyakrabban élek „előörömmel”. Már hetekkel egy tervezett pihenés vagy utazás előtt elkezdem élvezni azt, ami még meg sem történt. Elképzelem, ahogy leülünk a kertbe. Ahogy reggel nem ébreszt az óra. Ahogy egyszerűen együtt vagyunk. És ez a „képzeletbeli öröm” már most hat rám. Megnyugtat. Lelkileg szabaddá tesz.Ezek az előre megélt örömök – csirkefalatkák a jövőből.

Az aranyidők utóíze
Máskor egy-egy múltbeli jelenet bukkan elő. Egy naplemente a hegyekben. Egy vasárnapi beszélgetés egy kávé mellett. Egy csoportos nevetés egy tréningen vagy egy közös éneklés egy áhítaton. Nem volt nagy esemény – de mégis ott maradt velem. Nem tudatosan őriztem meg, mégis előjön. És hirtelen jól leszek tőle.Ez a múltból visszaköszönő falatka – csirkefalatka az emlékezet menüjéből.

„Gyönyörködj az Úrban, és megadja szíved kéréseit.” (Zsolt 37,4)
Talán ez is gyönyörködés: észrevenni, ízlelni, örülni – időn kívül és időn belül is.

Mi lenne, ha gyűjtenénk ezeket?
Van, aki hálanaplót vezet, más kis üvegbe ír emlékeket, van, aki fotót készít – én mostanában inkább megpróbálok figyelni. Figyelni arra, ami megérint. Ami jólesik. Ami rövid, de szép. Nem kell mindent rögzíteni – de nem árt észrevenni.Mert az élet legtöbb öröme nem a „nagy dolgokból” jön, hanem ezekből a mini pillanatokból, amelyek előre vagy utólag felderítenek. Ahol a szív megmozdul. Ahol a lélek megpihen.A nyárban talán több ilyen falatka van, mint máskor. De jó hír, hogy az év többi részére is jut – ha nem sietünk el mellettük.

Te mire vársz most éppen?
És mi az, ami nemrég történt – de még most is jó rá visszagondolni?

 

Amikor (látszólag) semmi sem történik – a változások előszobájában
Néha úgy tűnik, megállt az élet. Pedig lehet, hogy épp most kezdődik valami fontos…
Vannak időszakok, amikor látszólag nem történik semmi. Nem hozunk nagy döntéseket, nem történik fordulat. Csak vagyunk. De belül mégis mocorog valami. Gondolatok, kérdések, hiányérzet, bizonytalanság.

Ezek a látszólag eseménytelen időszakok gyakran előszobái egy nagyobb változásnak.
A világ körülöttünk folyamatosan a tempóra sarkall. Pörögni kell, menni kell, fejlődni kell. A kérdés viszont ez: hagyunk-e időt a fontolgatásra? Mert valódi változás – az, ami belülről indul – nem akkor történik, amikor épp a legnagyobb zajban vagyunk. Hanem akkor, amikor hajlandóak vagyunk csendben maradni, és szembenézni a kérdéseinkkel.
A vihar előtti csend – vagy az intuíció előjátéka?
A fontolgatás nem a tétlenség szinonimája. Inkább egyfajta „belső készültség.” Mint amikor a föld alatt már nő a gyökér, de a felszínen még semmi sem látszik. Ebben a csendben nem vagyunk passzívak – épp ellenkezőleg. Egy mélyebb, csendes munkát végzünk: önmagunkkal.
Sokszor ezt az időszakot krízis előzi meg. Máskor egy halk, lopakodó hiányérzet. Van, hogy csak azt érezzük: valami nincs rendben. Nem tudnánk pontosan megfogalmazni, mi, de a régi minták nem működnek már. A válaszok nem vigasztalnak. Az út nem visz tovább. Ez a kiúttalanság lehet az új kezdet tere.
Miért nem történik semmi… mégis minden változik?
Az emberek többsége nem azért nem változik, mert nem akar – hanem mert még nem látta be, hogy változnia kell. A gondolatok lassan mozdulnak. De ha hagyunk időt a leülepedésre, megérkezhet az a belső fordulat, amit semmilyen külső esemény nem kényszeríthet ki.
A fontolgatás időszaka segít felismerni a saját belső ellenállásainkat is. Ráébredünk, mennyi energiát visz el az, hogy ragaszkodunk a komfortunkhoz. Hogy inkább újra és újra ismételjük azt, ami nem működik, csak hogy ne kelljen az ismeretlenbe lépnünk. És közben – ha figyelünk – talán elindul egy új narratíva. Egy másik hang. Egy új lehetőség.
A változás néha nem gyors. De attól még valódi.
A világ tempója türelmetlenné tesz minket. Élményt akarunk, most, azonnal. És ha nem történik semmi, azt hisszük, elpazaroltunk egy napot. De a valódi változásokhoz idő kell. Néha sok idő. Néha csend. Néha csak annyi, hogy végre őszintén kimondjuk: „nem tudom”.
A döntések nem mindig a felszínen születnek. Hanem ott, ahol a régi életünk fala már megrepedt. Ahol valami új keres utat. Ahol a kérdés még csak alakul, de már hordozza a választ.
„A sáros vizet legjobban úgy tudod megtisztítani, ha hagyod leüllepedni.” – írja Alan Watts. A változás lehet, hogy már elkezdődött. Csak időre van szüksége, hogy kitisztuljon…

Talán mindannyian hallottunk már vissza olyasmit saját magunkról, ami meg sem történt. Egy állítás, egy félmondat, amit valaki „úgy hallotta”, „úgy mesélték” – és mire észbe kapunk, már egy teljesen másik énünk él valaki más fejében. Ahogy Jeff Bezos megállapítja:  „Az énmárka nem más, mint amit mások mondanak rólunk, amikor kilépünk a szobából.” Így jönnek létre a kapcsolati avatarok, azok a mentális képek, amelyek mások fejében rólunk élnek. Nemcsak mi alkotjuk meg a rólunk szóló történeteket, hanem azok megszülethetnek mások gondolataiban, és akár önálló életre kelhetnek.

 „Az énmárka nem más, mint amit mások mondanak rólunk, amikor kilépünk a szobából.” Így jönnek létre a kapcsolati avatarok, azok a mentális képek, amelyek mások fejében rólunk élnek. Nemcsak mi alkotjuk meg a rólunk szóló történeteket, hanem azok megszülethetnek mások gondolataiban, és akár önálló életre kelhetnek. A rólunk kialakított, vagy ránk vetített kép néha hangosabbá válik annál, amit valóban mi mondunk vagy teszünk.
Nagyon sajátos jelenség az, amikor a különböző avatarok összeütközésbe kerülnek. A mentális bokszring egyik sarkában az, amit a másik gondol rólunk, a másikban az, amit mi képzelünk róla. Néha már elég is ahhoz, hogy legyen kire haragudni – vagy legalábbis táplálni magunkban az ellenséges érzéseket. Miközben a másikról alkotott mentális képeink egymásnak feszülnek, valójában mi magunk vagyunk azok, akik nem találunk utat a másikhoz.
A mai világ gyors és zajos. Sablonokban gondolkodunk, leegyszerűsítünk, mert túl sok az inger és túl kevés az idő. Nem veszem a fáradságot, hogy felvegyem a másikkal a kapcsolatot, hanem a róla kialakult képpel vívom meg a magam belső küzdelmét. A másikat könnyebb kategóriába tenni, mint megérteni és párbeszédre hívni: „ezek nem értik a lényeget, azok rosszindulatúak, amazok nem elég bátrak, stb.” Így lesz a sztereotípiából identitás, a sérelemből fal, a félreértésből háború.
Mi lenne, ha a vitát nem az avatarjaink vívnák meg, hanem mi magunk ülnénk le egymással beszélgetni? Lehetséges, hogy amit mondani akarunk, valójában ugyanaz – csak másként értett szavaink vannak rá. Sokszor az ismeretlen másik helyett harcolunk az ismerőssé tett torzképpel. Így válnak az avatarok a kapcsolataink helyettesítőivé.
Mi lenne, ha megállnánk a címkézéssel és inkább kérdeznénk? Néha talán elég lenne egy kérdés, valódi érdeklődés, hogy ez másképp legyen.
Merünk-e nemcsak gondolatink belső mozijában, hanem valóban jelen lenni egymás életében?

A legtöbb lakásban van tükör, akár több helyen is. Lehet, hogy naponta párszor elmegyünk a tükör előtt és néha belepillantunk, vajon rendben van-e a hajunk, jól gomboltuk-e be az inget? E közben valószínűleg ritkán jut eszünkbe az, hogy amit a tükörben látunk az más, mint ahogyan a mellettünk élők látnak minket. A környezetünk görbe tükröt tart számunkra. A legtöbb lakásban van tükör, akár több helyen is.

A legtöbb lakásban van tükör, akár több helyen is. Lehet, hogy naponta párszor elmegyünk a tükör előtt és néha belepillantunk, vajon rendben van-e a hajunk, jól gomboltuk-e be az inget? E közben valószínűleg ritkán jut eszünkbe az, hogy amit a tükörben látunk az más, mint ahogyan a mellettünk élők látnak minket. A környezetünk görbe tükröt tart számunkra. Más és más visszajelzéseket kapunk szüleinktől, távoli ismerősöktől, barátoktól, munkahelyi kollégáktól, tanulótársaktól.

De nem vagyunk könnyebb helyzetben akkor sem, ha mi magunk nézünk tükörbe, hiszen igazi valónkat akkor sem láthatjuk, csak annak tükörképét. A fejtartástól, a szemöldök ívén át minden fordított vetületben látható számunkra. Egy hétköznapi tükörbe azért nézünk, hogy visszaigazolást kapjunk a kinézetünk kapcsán, vajon szépnek, rendezettnek látjuk-e magunkat? Kérdés, hogyha belepillantunk ezekbe a tükrökbe, vajon kit látunk? Mit gondolunk arról a valakiről, akinek a képét látjuk és hogyan viszonyulunk hozzá?

A testünk üzen belső világunknak és külső világnak egyaránt. A látott világ is hordoz rejtélyeket, ahogy Oscar Wide írja: „a világ igazi misztériuma nem a láthatatlan, hanem a látható.” Mégha talán túlzó is ez a megállapítás, de sokszor a látható világ értelmezése nem olyan egyértelemű, mint azt általában gondoljuk, hiszen egy-egy látott dolog vagy esemény is sokféle értelmezéssel társulhat. Például ugyanaz az ember más és más benyomást kelthet attól függően, hogy milyen környezetben, öltözetben és státusz szimbólumokat viselve látjuk, vagy milyen előzetes elvárásaink vannak vele kapcsolatban. A külső világot hajlamosak vagyunk tényként kezelni, mert kézzelfogható – („hiszem, mert látom”), pedig a látvány az értelmezéssel együtt kerül a helyére bennünk. A testfelépítésünk vagy a ruhánk üzeneteket közvetít a külvilág felé, de saját magunk számára is, így az önképünk is a tények és interpretációink alakulása szerint változik. A sokféle üzenet közül hatnak ránk a kultúránk testünkkel kapcsolatos üzenetei is. A testkép az önbecsülés egyik meghatározó elemévé lépett elő korunkban, ami „vászonként” belső tulajdonságok kivetítésére szolgál. Környezetünk akkor is hat ránk, ha azt nem akarjuk, legfeljebb a hatás mértékét csökkenthetjük tudatos módon. De nem a külsőnk önmagában, hanem az életünk lehet az üzenet. Ugyanis öregen, betegen, vagy bénán is lehetünk szépek, mert „nem pusztul el az a szépség, amit a lélek ragyogása jelent.”

Az identitás ugyanis soha nem lesz kerek egész, mindig is feszültségekkel lesz terhes. Mert bár magunk meséljük életünk történetét és szeretnénk magunkat és másokat is meggyőzni cselekvéseink helyes voltáról, sokszor önmagunk tetszését sem sikerül elnyernünk, hiszen az önmagunkról kialakítani kívánt kép (arculat) és a valóság nem mindig kongruens. A bűn és bűntudat, a szégyen és szorongás mindig része marad a saját történetünknek. Az élet sohasem lehet hiba és törés nélküli, így az én-alkotás folyamata nem feltétlenül „sikertörténet”, hanem a széttöredezettség elfogadásának is a története. Együtt kell élnünk a végességünk tudatával, lehetőségeink korlátaival, és célunk így nem a tökéletesség, hanem csak az énünk részei közti egyensúlytalálás lehet.

Sokszor hallottam a „magyar ember evés közben nem beszél” szabályát és úgy gondolom, hogy ez felül kell írnunk. Nagyon is szükségünk van az asztalközösségekre.  Az étkezések tartalma és formája lehet olyan, ami közelebb hozhat minket egymáshoz, ahogy M. F. K. Fisher egyik gasztronómiai írásában olvasható:

“Úgy tűnik számomra, hogy a három alapvető szükségletünk a táplálékra, biztonságra és szeretetre, annyira egymásba vannak keveredve és össze vannak fonódva, hogy nem tudjuk őket vegytisztán szétválasztani.”  Az asztalközösségben jó esélyünk van arra, hogy mindhárom szükségletünk egyszerre tápláltatik. Az étkezések tartalma és formája lehet olyan, ami közelebb hozhat minket egymáshoz, ahogy M. F. K. Fisher egyik gasztronómiai írásában olvasható: “Úgy tűnik számomra, hogy a három alapvető szükségletünk a táplálékra, biztonságra és szeretetre, annyira egymásba vannak keveredve és össze vannak fonódva, hogy nem tudjuk őket vegytisztán szétválasztani.”  Az asztalközösségben jó esélyünk van arra, hogy mindhárom szükségletünk egyszerre tápláltatik.

Ételre szükségünk van, de nem csak az számít, hogy mit eszünk, hanem az is, hogy hogyan. Az okostelefon nyomogatás közben elfogyasztott gyorsétel, a tévé előtt megevett vacsora, vagy a húszperces ebédszünet mind azt üzeni, hogy az étkezés egy olyan szükséges tevékenység, ami ahhoz kell, hogy aztán dolgozni, termelni, feladatokat végrehajtani tudjunk. Pedig az étkezés egyben alkalom is arra, hogy a körülöttünk lévőkre odafigyeljünk. Ahogy a vasárnap lehet a hét ritmusának meghatározója, úgy a hétköznapok ritmusának pedig lehet az asztalközösség, amikor a család tagjai találkoznak és közösségben vannak egymással.

A gyermeknevelésben sokat számít, hogy valaki a televízió előtt nőtt fel, vagy a család életének központi helye az ebédlőasztal volt.  Annak is üzenete van, hogy mennyire van használatban az étkezőasztal, vagy mennyire van használaton kívül. Az asztal körül megoszthatják a családtagok a nap eseményeit, a kihívásokat, amelyekkel küzdenek, ahol a családtörténet megosztásra kerül, ahol a gyerekek megtanulnak kommunikációs szabályokat. Francine du Plessix Gray írja: „A vacsora rítusának semmi köze sincs a társadalmi osztályhoz, vagy dolgozó nők elfoglalt éltéhez, vagy bármilyen fajta családszerkezethez. Ettem már főtt krumplit családokkal Szibériában, felvágottakkal készült vacsorát jómódban élő szingli anyukákkal Chicagóban, és mindegyik emlékezetessé vált attól a nagylelkűségtől, amivel adták. Mindeközben csak úgy mellékesen a fiatalok tapasztalti úton tanulják meg az emberi társasági élet művészetét.”

Az előkészületek és a közös főzés nemcsak abban segíthet a gyerekeknek, hogy jobban értékeljék és akár finomabbnak tartsák a (részben) általuk készített ételt, hanem lehet ez a folyamat a család közös szeretetnyelve is, hiszen az ételkészítés a szeretetnek egy kézzel fogható és ízlelhető kifejezési formája is egyben. Ahogy Karen és Stephen Baldwin fogalmaz: „amikor [az asztali áldás után] azt mondjuk ámen, akkor mi is belépünk az ünnep-nyugalomba közösen az asztalnál, ahol az étel testüket táplálja és az asztalközösség a lelkünket éleszti újjá.” Jó étvágyat és sok örömet hozzá!